Kinyílik a világ

 Amikor avatott kézben csendül fel hangod, elmúlt évszázadok olvadnak össze a jelennel, görnyedő hátak délceg, büszke tartássá nemesülnek, ahogy összekapaszkodva megkezdődik a tánc. Halljuk az erdők zúgását, patakok csörgedezését, madarak csivitelését, nyájak vonulását, érezzük a mezők illatát, a hajdan volt és sok tekintetben még mindig hasonló gondokkal küszködő moldvai falu örömét és bánatát. Hangod hallatára még a fiatal fülekből is kicsúszik az i-pod és az MP3 fülhallgatója, és a dob meg basszus agresszív uralmát átveszi valami más, ami a lélek legmélyebb bugyraiból tör a felszínre e különleges muzsika hatására.            

 Aki előcsalogatja ezeket a varázslatos dallamokat a különböző méretű furulyákból, fűzfából vagy műanyagcsőből metszett tilinkából: Legedi László István, klézsei asztalos.Egyszerű dolgos életet él, csak munka után gyakorol, nincsenek világhódító tervei. Ha el is fogad időnként külföldi meghívásokat, mindig visszavágyódik szülőföldjére. Jó fülű ember lévén sajátos ízzel beszéli a moldvai csángók archaikus magyar nyelvét. Elképesztő ügyességgel és finomsággal mozgatja gyalukéstől és fűrésztől többször is súlyosan megsebzett ujjait. Sérülései dacára mindig lenyűgözi hallgatóságát virtuóz hangszertudásával.           

 Kedves István Bátyám, remélem még sokszor gyönyörködhetek játékodban, mert ilyenkor szebbnek és jobbnak érzem a világot. 

Laukonidesz József

A 3. klézsei anyanyelvi tábor 2009. augusztus 14-23

Moldva- Klézse 

Amikor a csángóföldi anyanyelvi tábor terve megszületett, csak reméltük, hogy megvalósul, s lesz majd folytatása is. Azt tudtuk, hogy iskolánk tanárainak, „öregdiákjainak”, diákjainak lelkesedésében nincs hiány, és utánpótlás is van, de a pénzügyi helyzetben már nem voltunk ennyire biztosak. Az idei 3. tábor is az iskola és a Kinyílik a világ Alapítvány segítségével valósult meg. Most már elképzelhetetlen számunkra, hogy az augusztus második felét ne Moldvában töltsük.

Idén a tanári karból Balassa Ezsébet, Etédi Emőke, Laukonidesz József, Monostori Zsuzsanna; az „öregdiákok” közül Hrabák Zita, harmadéves régész szakos hallgató és a diákok közül a 8.A osztályból (Morvai Éva osztálya) Gerlei Anna, Forman Ferenc, Stark Attika, Tószegi Eszter vett részt a tábori munkában. A nyolcadikosok rengeteg jó anyagot hoztak Klézsére: foglalkozásötleteket, feladatokat, játékokat. Szókártyákat készítettek, s azokból foglalkozásokat is tartottak. Humoruk és kedvességük sok vidám percet is szerzett a tábor ideje alatt, s ottlétükkor mindenre figyeltek; igyekeztek megismerni és megérteni a csángó világot. A beszámolóikból az is kiderül, hogy megérintette őket ennek a kultúrának az ereje, és megszerették az ott élőket, mint ahogyan őket is nehéz szívvel engedték haza a kis „diákjaik” és a falubeliek.

 Etédi Emőke tanárnő 

Moldvában jártunk

  Augusztus 14-e, pár perc múlva éjfél. Fölöttem valahol messze magasan a tornaterem plafonja, alatta egészen kicsinek érzem magam. Nem hiszem el, hogy itt vagyok! Becsukom a szemem. Lehet, hogy ez az egész csak egy szép álom, hiszen egész nyáron olyan távolinak tűnt ez az út. Kinyitom a szemem. Nem álom! Pár óra múlva indulok Klézsére.

Az út 16 órás volt, és szép kényelmesen este tízre, román idő szerint este tizenegyre meg is érkeztünk a klézsei Magyar Házba.

  Másnap reggel, alighogy elpakoltuk a reggeli maradványait, már kopogtattak is a gyerekek. Először (legalábbis mi négyen) eléggé megijedtünk, nem hittük volna, hogy ilyen hamar szembetaláljuk magunkat 4-5 ilyen kíváncsian nézelődő kisgyerekkel. Aztán mint egy varázspálca intésére, minden jól sikerült. Ismerkedős játékokat játszottunk, majd gyöngyöt fűztünk, gyurmáztunk. Énekeltünk is, bár eleinte csak a Tavaszi szelet ismertük mindannyian, de szép lassan megtanultuk az ő dalaikat is.

A következő napon már jóval felkészültebbek voltunk, s erre szükség is volt, mert ha jól emlékszem, körülbelül 30 gyerek jött el. Csoportokra osztottuk őket, majd forgószínpadszerűen négy foglalkozáson vettek részt. Volt egy körjátékos, egy filmvetítős, egy hajtogatós és egy szótanulós játék. Ám a valódi öröm másnap ért bennünket, amikor ismét feltűntek a már ismerős arcok és persze egy csomó új gyerek is.

Egy négyfős csapat: Erzsi néni, Zsuzsa néni, Eszter és Feri minden nap átmentek a szomszédos faluba, Forrófalvára, és az ottani gyerekekkel foglalkoztak.

Eközben minden délután elmentünk valahová. Hol Etelközbe (szörnyű csaták kukoricaszárral); hol Magyarfaluba, Lábnyikba; hol vendéglátónk Duma András feleségéhez, Veronka nénihez vacsorára(galuska és juhtúrós puliszka)… És persze a Táltos-hegyre. Az a pillanat, amikor fönt álltunk a szélfújta hegytetőn, a két fölvirágzott kereszt tövében örökre megmarad bennem.

  A Klézsén töltött utolsó napunk délutánján a gyerekek kis színdarabot adtak elő, ahol a magyarul jobban tudók szöveget mondtak, mindenki táncolt és énekelt. Persze mi is beálltunk közéjük! Utána minden gyerek kapott valami kis ajándékot, a legügyesebbek pedig jutalmat. Majd Veronka néninek köszönhetően egy nagy közös mics-evés következett. Aztán utolsó fotók, ölelések, és a gyerekek elindultak hazafelé. Csak álltunk a kerítésnek dőlve, és nem értettük, hogyan telt el ilyen gyorsan ez az egy hét.

  „…Fáj, fáj, fáj a szívem, fáj…”

 Gerlei Anna 8.A   

Moldva 2009. 

  Vannak olyan pillanatok, amiket miközben átéljük, tudjuk, ezt sosem felejtjük el. Ez a tábor határozottan ilyen volt. Nemcsak nekem, hanem a többi radnótis, volt radnótis diáknak, tanárnak és nagyon remélem, hogy a moldvai gyerekeknek is.

Hogy születik a pillanatból emlék? Mi kell ahhoz, hogy kilenc nap különlegessé váljon az életünkben? Talán csak annyi, hogy OTT legyünk, mikor megtörténnek velünk a hétköznapi csodák.

  Mikor hajnali négykor egy tornateremben ébredünk. Mikor beszívjuk a házi méz, az igazi tej, sajt és orda (brrr) illatát. Mikor padlásszoba a lakhelyünk. Mikor Bácsi András vicces legendáit, történeteit hallgatjuk. Mikor a jól megérdemelt pihenés jegyében kamuzunk ebéd után. Mikor együtt gyurmázunk vagy gyöngyözünk. Mikor látjuk, hogy egy kiskutya megtanul futni, hogy ehessen. Mikor új szavakat tanulunk: cinka, ricskó… Mikor felveszünk egy keptárt. Mikor minden nap beszélgetünk a margarinról, mint méregről (és közben esszük jóízűen). Mikor minden nap vadászunk a WC pumpákra. Mikor hangosan énekelünk, miközben a teheneket kerülgetjük. Mikor a csillagos ég alatt tolunk ki egy kisbuszt „a folyóból”. Mikor Veronka néni galuskáját tányérszámra falatozzuk. Mikor a BURGONYAPÜRÉ-PEHELY gyönyörű hangjára ébredünk. És mikor minden étkezésnél csak halvára fáj a fogunk.

  A tábor egy 16 órás úttal indult, és egy majd 10 órással zárult. Ez már önmagában elég emlékezetes volt. De a Klézsén töltött napok, a foglalkozások, a kirándulások a gyönyörű tájakon és a gyerekek mosolygó tekintete örökre nyomot hagyott bennünk.

Izgatottan vártuk minden reggel a gyerekeket, akik egyre többen és többen lettek. Élvezettel hallgattuk a csángó dalaikat, amiket később mi is teli torokból velük énekeltünk. Nevetve néztük Attilát, ahogy Denisznek készíti az újabb és újabb gyurmaállatokat, akár a saját kisöccsének. Örömmel simogattuk Ebet, Kutyát és Gombócot (a három Magyar Házban lakó kutyát), akik nekünk köszönhették igazán kreatív neveiket.

  Hálásan köszöntünk el a gyerekektől, mert ők épp annyit (ha nem többet) adtak nekünk, mint mi nekik.

 Tószegi Eszter 8.A 

Klézse 2009.  

Felejthetetlen élmény! Minden mástól különböző, s ez már a tábor előtt is megmutatkozik (ld. iskolában alvás). Bár sokat kell rá készülni (képek készítése, fizikai kipihentség), Veronka néni galuskája, a kilátás a Táltos-hegyről bizony sok mindent megér…

Jó volt foglalkozni a gyerekekkel, képek alapján szavakat tanultatni, gyurmázni nagyon aranyos kisgyerekkel (Denisz), gyöngyöt fűzni. Élvezet volt „Bújj, bújj zöld ágat” játszani, karkötőt és pártát készíteni, megcsinálni a helyben, sokszor a program közben szervezett játékokat.

A gyerekek között volt nagyon ügyes: Adrián, Eduárd, és volt, aki nálunk tanulta első magyar szavait. Én két faluban: Forrófalván és Klézsén tanítottam. Délutánonként meglátogattunk más csángó falvakat, egyik nap felmentünk a Táltos-hegyre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a csodálatos tájra: a Szeret- folyóra és a környező falvakra. Egy másik nap bácsi Andráséknál vacsoráztunk. Itt, az egész táborra jellemző jó hangulat mellett ettünk a finom helyi ételekből, mint a savanyú, füstölt húsos leves, a puliszka, a galuska(nem nokedli) Közben a lányok felpróbálták a keptárt, mi Attilával pedig a csángó kalapot.

Az utolsó napon előadást tartottunk a fehér ló mondájából. Bár voltak nehézségek például a szövegtudással, szerintem jól sikerült. A darab után csoportkép készült a népviseletbe öltözött lányokról (Anna is beöltözött) és fiúkról, utána mindenki kapott micset és játékokat, ajándékokat.

A tábor alatt bácsi András meséiből megismertük a környék mondavilágát, a helyiek szokásait, tanultunk csángó szavakat.

Ez alatt a 9 nap alatt nemcsak mi tanítottunk. Megismertük egymást és a magyar kultúrát ezer másik oldaláról. Megismertük Moldvát, Etelközt.

 Forman Ferenc 8.A  

Moldvában 2009. 

A tábor első nagy meglepetése a 16 órás kocsiút végén volt, méghozzá maga a szálláshelyünk: a Magyar Ház. Egy gyönyörű, zöld, háromemeletes ház, hatalmas előtérrel és még nagyobb kerttel. A következő meglepetés másnap reggel tízkor következett el: betoppantak a gyerekek. A tervezett programunk az lett volna, hogy délelőtt kipakolunk, délután „szétkürtöljük” a faluban, hogy itt vagyunk, és felkészülünk a másnapra. De sebaj, gyorsan megismerkedtünk velük, majd gyöngyöztünk, gyurmáztunk. A délután a terveink szerint alakult, majd a vacsorát Veronka néniéknél fogyasztottuk el, kitűnő hangulattal.

A délelőttök ezután a foglalkozásokkal teltek. Mi Annával, Zitával, Emőke nénivel és Jóska bácsival Klézsén tartottuk az „óráinkat”, Eszter, Feri, Erzsi néni és Zsuzsa néni pedig Forrófalván. Rám szakadna az ég, ha azt írnám, hogy könnyű dolgom volt tíz nagyon aktív, ám rakoncátlan csángó fiúval, bár nyilván Annának nehezebb volt negyven fáradhatatlan, ám,de rendes lánnyal.

A délutánok kirándulásokkal teltek. Félájultan botorkáltunk Pusztina utcáin; fáradtan, ámde győzedelmesen vártuk a felnőtteket a Táltos-hegyen; kiabálva és kacagva vívtunk kukoricacsővel a domboldalon. A fentiekben csak a gyerekek vettek részt, a felnőttek öntötték belénk az erőt, Zita örökösen fényképezett mindent és mindenkit, és Emőke néni a vívásnál szisszent helyettünk.

Eljött a péntek, a nagy nap. A délelőtt próbákkal telt, hogy minden jól menjen az előadásunkon. Zsuzsa néni fáradhatatlanul gyakorolta a fiúkkal a táncot, elpróbáltuk kétszer az előadást. Délután népviseletben jöttek vissza a gyerekek, Jóska bácsi mikrobusszal áthozta a forrófalvaiakat is, majd úgy fél öt felé elkezdtük az ünnepi műsort, ami kisebb hibákkal ugyan, de jól sikerült, és mindenki élvezte. Ezt követően együtt, több mint nyolcvanan megvacsoráztunk: mics volt mustárral és üdítővel, s az utolsó gyerek a szüleivel fél tízkor hagyta el a Magyar Házat.

Másnap hajnalban búcsút vettünk Klézsétől. A helybéli gyerekektől való elválás érzése oly fájdalmas volt, hogy az egész hazautat megkeserítette, így erről nem is akarok sokat írni .

 Stark Attila 8.A