A moldvai csángók között
Moldva 2008.Etédi Emőke tanárnő
Diákok beszámolója a nyári csángó anyanyelvi táborról 2008.Több napos gondolkodás és két órás papír felett ülés után úgy éreztem, nem tudom megfogalmazni, mit jelentett számomra ez a tábor. Nem akartam túl érzelmes lenni, se szárazon leírni a történteket, érzéseket, tapasztalatokat.
Meghívást kaptam a csángókhoz, akikről csak annyit tudtam, hogy náluk nehézségekbe ütközik a magyar nyelv megőrzése, anyanyelvük használatából sokszor inkább hátrányuk, mintsem előnyük származik. Tudtam még, hogy Csángóföld jó messze van Magyarországtól, hogy nagy ott a szegénység. Tábort kellett szerveznünk olyan gyerekeknek, akik nemcsak, hogy különböző korúak, de nem, vagy csak nagyon kicsit beszélik, értik a nyelvet. Bevallom utólag, hogy úgy éreztem, sokat megérne nekem, ha valaki egy jó kifogással állna elő, amivel kimenthetném magamat. Féltem a feladattól, a felelősségtől, egyszóval az egész helyzettől. Kifogást nem találtam, így maradt az utazás, hozzuk ki belőle, amit csak lehet. Az út 18 órás volt, az tényleg hosszú, viszont kárpótolt minket a gyönyörű táj. Ide még egyszer visszajövök!
Gondosan megterveztük a gyerekekkel való foglalkozásokat, amik végül persze soha nem a tervek szerint alakultak. A szervezés mindig jó hangulatban telt az útitársakkal, egy-egy tanácstalan pillanat szülte nevetés után mindig jött egy jó ötlet. Sok volt a gyerek, probléma is adódott olykor, el is fáradtunk a nap végére, de mi egyre lelkesebben kezdtük a következő napot, hiszen a gyerekek másnap is örömmel jöttek. Megismertük, kiismertük és megszerettük őket csintalanságaikkal és kedvességükkel együtt. Apró figyelmességeik, leplezetlen, eleinte zavarba ejtő ragaszkodásuk, önfeledt vidámságuk emléke nem lehetne az enyém is, ha az a várva várt kifogás megérkezett volna.
Gáspár Dorottya
„Megszólal a kimondhatatlan, de nem mondhatja ki önmagát.”
A 10 napos moldvai útról kéne írni. Amiről előtte, az egyszerűség kedvéért, volt, hogy azt mondtam Erdélybe megyünk, mert így tudták, miről beszélek. Na, ezek után nem tenném.
A beszámolóhoz választottam egy mottót a kedvenc versemből. Mert átéltünk valamit, amiről nem tudok írni. Szóval ezeket a dolgokat helyettesíti/fejezi ki.
De amikről tudok, azok is meghatározóak. Mert nem fogom, és nem is akarom elfelejteni őket. A hosszú utat és a beszélgetéseket közben, de még Eszter és Dorka rosszulléttől falfehér arcát sem. A beszélgetős reggeliket, ebédeket, vacsorákat, a véleménykülönbségeket és a finom tejet. A közös szobát, hogy Nati fél perc alatt elalszik, míg másoknak egy óra sem elég. :) A japánfocit, színezést, gyurmázást, éneklést. Madalint, Robikát és Natit ahogy majdnem megveri őket, vagy magyarázza a színeket. És amiket még megemlítenék: a gyerekek reggeli felkiabálása, Nati barátsága, tej, pálinka, mics, Csodaszarvas, Mikor kisleányka voltam, csóri külbécs, Veronka.
Hát igen, vicces volt...
De nem csak az. Mert elgondolkodtató, hogyan került a „majdnem Radnótis” fiatalember Borospatakra, miért választotta azt az utat. Vagy honnan van ennyi kitartás ennyi moldvai csángóban. Szerintem azért, mert nekik meg ez az útjuk. Ahogy nekünk meg az, hogy Budapestről odamenjünk és talán vissza is térjünk egyszer.
Bánhegyi Borbála
Klézsei Anyanyelvi Tábor
2007. augusztus 18-25.
Az anyanyelvi tábor munkájában három tanár (Etédi Emőke, Dr. Lenkovics Barnabásné, Laukonidesz József), valamint öt diák- köztük egy régitanítványunk- (Bódi Ágnes, Imre Zsófia, Pálnik Réka, Szilléry Mirjam, Deli Zsófia) vett részt. A foglalkozásokat a klézsei Magyar Házban tartottuk. Tanítványaink 5 és 16 év közöttiek voltak, az órákon általában 25-30-an vettek részt. Délelőttönként magyart és történelmet tanultak, az órák témájául Mátyás király alakját választottuk. A tanulást sok játék, éneklés és kézműves foglalkozás egészítette ki. A tábor utolsó napján a tanítványainkból alakult két kis színtársulat egy-egy vidám Mátyás-mesét rögtönzött. Az órákat, a foglalkozásokat tanárok és diákok felváltva tartották.
Délutánonként lehetőségünk nyílt arra, hogy rövid kirándulásokat tegyünk a közeli csángó falvakba, ahol szinte csak magyar szót hallottunk. Így jutottunk el Pusztinára, Külsőrekecsinbe, Csíkba, Magyarfaluba. Sokat beszélgettünk a helybéliekkel, megismerhettük az újonnan megnyílt Magyar Házak munkáját, a hétköznapok nehézségeit.
Különleges élményt jelentett Legedi István László népzenei előadása, s az is, hogy lányaink beöltözhettek csángó népviseletbe.
Tanítani mentünk Moldvába, és mi is tanultunk Tőlük és egymástól. Számunkra ismeretlen világba mentünk, és kiderült, hogy hazaérkeztünk.
A beszámolók
Lenkovics Marika néni
„Qui prodest...
ha az ember a szünet utolsó hetében két kollégával és öt diákkal egy nagyon hosszú útra indul;
hogy történelemtanárként Etelközben járva egymást űzzék gondolatai Árpád vezérről, a vérelegyítésről, a kezdetekről,
hogy láthassa a már levetett, de féltve őrzött népviseletet,
hogy meghallgathassa a szőttesekről szóló mitikus meséket,
hogy gyönyörködhessen a régi beszédben,
hogy István királyról taníthasson, bár őt az ottani gyerekek csak a miseének hőseként ismerték,
hogy a Szent király ünnepén a templomba be tudjon menni,
hogy a legkeletebbre lévő magyar település, Magyarfalu utcáján a köszönés után a karját simogassák meg, és ebben a mozdulatban az együvétartozás örömét érhesse tetten.
Kinek használt?
Nekem. Nekik. Nekünk. „
Laukonidesz Jóska bácsi
„Hajózni, utazni szükségszerű"- tartja a mondás. Nekem különösen izgalmas, ha napkelet felé visz az út, mert úgy érzem, a szokásos élményeken túlmenően, hogy ezen a vidéken találkozhatok igazán őseim szellemével. Az úticélból és az előkészületekből következik, hogy ez az utazás nem csak egy földrajzi területre: a csángók földjére vezet, hanem néhány százévet visszaléphetünk a múltba, ha igazán nyitott szemmel és füllel járunk.
Habár „a fejlődés" utolérte ezt a vidéket is. A nagyváros, Bákó városi forgatagával, szocreálpanel rengetegével, gombamód szaporodó bevásárló központjaival harsányan figyelmeztet az új idők, új birtokosainak kérlelhetetlen nyomulására. A közeli völgyekben meghúzódó falvak azonban őriznek még valamit a korábbi évszázadok hangulatából. A házak, az utcák egy része, az épületek tájolása, a kapukon, a kerítéseken látható vasalatok, díszítések, jelképek, a kutak elhelyezése szinte mindent elárulnak a tulajdonos származásáról, vallásáról. És a beszéd, a nyelv:„a terhes mivoltában is kovász-természetű anyanyelv" (Sütő András), melyet ott először alig értettünk. Néhány nap elteltével azonban egyre inkább gyönyörködtünk annak sajátos, archaikus ízében. És a táj, az etelközi fennsík, ahonnét eleink is csodálhatták a szálas erdőket, a hullámzó mezőket, mielőtt elindultak volna a Kárpátokon túlra. Innen szemlélve a természet érintetlen szépségét, az jut az ember eszébe, hogy a Jóisten is erről a helyről tekintett szét először, miután megteremtette a világot, hogy gyönyörködjék alkotásában.
Visszatérve a realitásokhoz: azért jöttünk, hogy a csángó gyerekeknek játékokkal, énekekkel fűszerezett magyar nyelvű, történelmi témájú foglalkozásokat tartsunk. Élmény volt látni nagylányaink kedvességét, nyitottságát, fogékonyságát, amilyen szeretettel kezelték ezeket a sokszor bizonytalan identitású gyerekeket. Jöttek is a kis csángók lelkesen, pedig fújt ám az ellenszél leginkább a román nyelven prédikáló katolikus pap szájából. Azt nem tudhatjuk, hogy a nagy román tenger közepén néhány csángó szigetecske meddig képes megőrizni nyelvét, hagyományait, kultúráját. Talán mi is hozzájárultunk küldetésünkkel a beolvadási folyamat lassításához. Viszont saját diáklányainkat olyan mélyen megérintették az ott tapasztaltak- beszámolóikból is ez derül ki-, hogy ebben a témakörben jelentősen gazdagodott érzelem- és gondolatviláguk. Már csak ezért sem jártunk ott hiába.
Befejezésül egy amerikai kutatásra szeretnék utalni, mert hol másutt jutna ilyenre pénz.Vizsgálták az Ázsiából betelepült lakosság életminőségének alakulását. Megállapították, hogy a hagyományaikat, identitásukat megőrző emberek hosszabb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb életet éltek asszimilálódó társaiknál."
Ági
„Nagyon sokat kellett utaznunk Budapestről, hogy átlépjük a román határt, de ekkor még nem sok minden változott: a falunevek románul voltak kiírva, de még magyarul beszéltek körülöttünk. Aztán még többet kellett utaznunk, hogy eltűnjön a magyar szó, és románul kelljen útbaigazítást kérnünk. Szerencsére szívesen segítettek, úgyhogy végül eljutottunk oda, ahol először románul beszéltek, de hamarosan kiderült az, amit mi is sejtettünk. Ők csángóul beszélnek, és nem tudják, hogy az ő csángó nyelvük tulajdonképpen magyar. Lassan rájöttünk, hogy értjük mi egymást, csak kicsit nehezen. És a foglalkozásokon az is kiderült, hogy a klézseigyerekek
-hozzánk hasonlóan- szeretnek gyöngyöt fűzni, fonni, kirakósozni, énekelni, színezni, gyurmázni. Viszont az is kiderült, hogy az ő életükben más dolgok a meghatározóak. Például a gyurmázásnál a fiúk egy kutat készítettek:volt benne víz, tekerő kar, „vödör" (kupakból)...
Végül már nem éreztük furcsának a földutakat, a reggeli kakasszót, a patakon való kilencszeri átkelést, a cefréket és szóbákat, a kendezőket..."
Mimi
„ Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyár. (Talán nagyapáink mesélhették, mert olyan régen volt, hogy már senki sem emlékszik rá.) Ezen a nyáron egyszerre csak világgá indult egy Tanár úr, két Tanárnő és öt Diák. Még hamuban sült pogácsájuk se volt, mégis útra keltek egy olyan helyre, ahol talán még a madár se jár, mert minden ismerősük elámult a hely neve hallatára. A csodabusz elindult...
8 nap múlva már egy táltos, két asszonyság és öt cefre tért haza. Fejükben emlékek kavarogtak a helyről, ahol bizony sok madár jár. Klézséről, ahol minden olyan más és mégis ismerős volt. Ahol „törpék" tették őket minden nap boldoggá, „törpék", akiket közben elvarázsoltak, mert az elején még idegen nyelven beszéltek, de a végére már mindenki értette a másikat.
A helyről, ahol a múlt együtt él a jelennel, és ahol a jövő még oly bizonytalan.De hitték, hogy a mese folytatásához, a jövő történetéhez ők is hozzárakhatnak egy-egy szót. Hogy van olyan értékes a múlt, hogy tovább éljen a jövőben. És életre kelt Mátyás király...
Most ősz van. És újra Tanár úr és Tanárnők és diákok vannak. Talán azt gondolhatjátok, hogy meg se történt. De aki nem hiszi, járjon csak utána!"
Zsófi
„Augusztus vége, a szokásos hőség. Idén mégis más volt: hasznosabb elfoglaltságot találtam a végeláthatatlan, leégést elkerülendő menekülésnél a tűző nap elől, hiszen lehetőségem nyílt ellátogatni Csángóföldre.
Mindenki furcsán nézett rám, amikor a tervezett útról meséltem, és még furcsábban, amikor hazatérve elmondtam, hogy jól éreztem magam. Aki ismer, tudja, hogy gátlásokkal viszonyulok a gyerekek társaságához, de valószínűleg számomra volt a legmeglepőbb fordulata a Moldvában töltött hétnek, hogy elindultam (és véleményem szerint elég nagy távot meg is tettem) azon az úton, amelyen ezeket a gátlásokat levetkőzhettem.
Az értetlenkedők meg szokták kérdezni, hogy miért vállalkoztam az útra. Nos, a válasz egyrészt azért nem egyszerű, mert ők nem láthatták a gyönyörű tájat, nem érezhették a csángófalvakat-a szegénység ellenére- átjáró életörömöt és a ma is élő népi kultúrát, másrészt pedig mert magam sem tudom.
Talán mert már régóta érdekel a különböző tájnyelvek megismerése.
Mert tavaly nyáron is volt alkalmam csángómagyar és kárpátaljai gyerekekkel foglalkozni.
Mert sejtettem, hogy ott megtanulom értékelni, amim van. A felsorolás hosszú is lehetne.
Mindenesetre az út önismereti leckének is jó volt és tudom, hogy nem csak mi lehettünk gazdagabbak egy sor pozitív élménnyel és a tudattal, hogy segíthettünk, hanem azok az emberek is, akik ott, a Kárpátokon túl élnek, és betekintést engedtek a mindennapjaikba."
Réka
„Hol is kezdjem...egy biztos, nem tudtuk, mire vállalkoztunk. Hallottuk, hogy nehéz lesz, hosszú az út, kevés a szabadidő, de erre senki sem készített fel.
Nem készültünk fel arra, hogy az utazás alatt, ha alszunk, kihagyjuk a látványt, viszont ha nem alszunk, elmosódik minden. Hogy a többi táborozóval való együttélés teljes, összpontosított toleranciát igényel. És senki sem mondta, hogy hirtelen mindannyian figyelmesek leszünk, hogy reggel kakasszóra ébredhetünk; és le lesz főzve a kávé; hogy esténként heten kívánnak őszintén szép álmokat...és ez meg is valósul. Mert megvalósult minden nap, amikor 25 törpe zsongott minket körbe, és bújt oda, vagy hívott minket játszani, és csillogó szemekkel éreztették, hogy szeretnek. Megvalósult, amikor kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy mit is szeretnénk, és „törpiék" egyszer csak azt mondták:"Értjük ám!".
Hogy dolgozni mentünk oda? Lehet. Hiszen minden délben hullafáradtan dőltünk le egy fél órára, teljes fizikai-lelki kimerültségben. De megérte, mert a második napon már magyarul beszélő gyerekhad fogadott minket, és vigyorogva, kitörő energiával fogtak bele a munkába, hogy új dalokat, tanulhassanak és irodalmat, történelmet, hogy magyarul olvashassanak.
2007 nyarán megtanultam adni és kapni.
Igen, erre senki sem készített fel: minden percben, amit a gyerekekkel vagy „a csapattal" töltöttem, és minden pillanatban, amikor a táj varázsolt el... egy csodát kaptam. Egy csodát, amitől sosem tudnék megválni.
De nem is akarok."
2006. nyár
„Ugye holnap is megyünk a Balatonba?"
A nyár talán legeslegjobb hetét Balatonkenesén töltöttük. Különleges élményekkel gazdagodtunk, hisz megismerkedhettünk a csángó és kárpátaljai gyerekekkel, akik egy teljesen más világot nyitottak meg előttünk.
Jó érzés volt, hogy a gyerekek szeretettel fordultak felénk és rendkívül ragaszkodtak hozzánk. Minden este szinte végtelen hosszúságú mesét kellett nekik mesélnünk, és másnap akár még össze is vesztek azon, hogyha az egyik szobának esetleg többet és szerintük jobbat meséltünk, mint a másiknak. ? Meglepődtünk, hogy még a fiú szoba is kért mesét és esti puszit is, hiszen ilyet ritkán lehet tapasztalni velük egykorú (8-15 éves) fiúknál.
Minden délelőtt a tanárok által tartott anyanyelvi foglalkozásokon vettek részt, míg mi kitaláltuk, hogy milyen játékos programokkal fogjuk meglepni őket délután. Az idő szerencsére kedvező volt, így mindennap tudtunk strandolni. A gyerekek nagyon élvezték, szinte alig lehetett őket kikergetni a vízből, mikor eljött a vacsora ideje, és minden percben azt kérdezték: „Ugye holnap is megyünk a Balatonba?". A délutáni pancsolás előtt kézműves foglalkozásokat tartottunk nekik, és meghatódva láttuk, hogy szinte kivétel nélkül magyar zászlót szőttek és csomóztak. A negyedik napon Tihanyba is ellátogattunk, ahol megnéztük az Apátságot és kirándultunk, majd Balatonfüreden vitorláztunk. Az utolsó este kultúrájukba is betekintést nyerhettünk, a csángók népviseletben bemutatták jellegzetes táncaikat. Ezen kívül az anyanyelvi órákon tanult verseket és színdarabokat is előadták.
Sajnos hamar eltelt ez a nyolc nap, mint ahogy minden más, ez is véget ért. A búcsú volt a legnehezebb, mivel a tábor során barátainkká váltak. Sokan már az előző este is könnyeikkel küszködtek, itt meg aztán már végleg eltörött a mécses és sírva borultunk egymás nyakába.
Reméljük jövőre is hasonlóan jól sikerül, és olyan gyerekek is eljutnak ebbe a táborba, akiknek eddig még nem volt erre lehetőségük. Valamint köszönjük tanárainknak a lehetőséget, hogy részt vehettünk és a sok támogatást!
Barabás Noémi (10.C) és Nagy Judit (11.C)
2006. március
Csángó Est a Radnótiban
Szép este volt. Nehéz róla megilletődés nélkül beszélni. Olyan rendkívüli összefogásnak voltunk tanúi, amely feledteti a munkával eltöltött nehéz napokat, feledteti az emberi önzés okozta torzulásokat. A tanárok, a szülők, a jelenlegi és volt diákok közös akarata csodát teremtett.
A műsorban olyan művészek léptek fel, akiknek iskolánkhoz és az est jótékonysági céljához valódi érzelmi kötődése van. Az est 560 000 Ft -os bevétele jelentős támogatást adott a csángóföldi Külsőrekecsinben épülő magyarház felépítéséhez, ugyanakkor igényes, művészi értékeivel nagyszerű szórakozást nyújtott minden résztvevőnek....KÖSZÖNJÜK!
Néhány gondolat Tomcsányi Péter igazgató úr köszöntőjéből:
„...Kapcsolatunk a határon túli magyar iskolákkal, tanárokkal és tanulókkal 1988-ban kezdődött. Az önzetlen segítőszándék hosszan tartó barátságokat eredményezett. Kezdtünk egyre többen és többen törődni az ott élő emberek sorsával, az anyaországhoz fűződő szálak erősítésével. 1990-ben rendeztük az első anyanyelvi tábort hátrányos sorsú kárpátaljai gyermekek részére, melyet azóta minden évben megszervezünk. 2004-től a Kárpátokon túli moldvai csángó magyarokkal is felvettük a kapcsolatot. Ennek további építésén jelenleg is dolgozunk. Tanáraink, akik ebben a munkában részt vesznek, egyszerre látják a feladatot, valamint saját maguk és a segítő diákok számára, a lelki - szellemi gazdagodás lehetőségét...
Rá kellett jönnünk, hogy hallatlan kincs van a kezünkben. Amikor a meghívott gyermekek nálunk vannak, egy hétig diákjaink családjainál vendégeskednek, egy hétig pedig közös balatoni táborozáson vesznek részt. Ez alkalmat teremt arra, hogy kölcsönösen megismerjék egymást, közvetlen tapasztalatokat szerezzenek egymás életéből...
Az utóbbi években azt is tapasztaljuk, hogy egyre gyakrabban utaznak radnótis diákcsoportok, Kárpátaljára, illetve Erdélybe. Megismerik az ott élő emberek sorsát, sok esetben kiszolgáltatottságát, felkeresik a magyar vonatkozású kulturális emlékhelyeket és felfedezik a Kárpátok természeti szépségeit. Ebben hatalmas nevelési erő rejlik. Azt látjuk, hogy ezeknek a gyerekeknek megváltozik a gondolkodásuk. Bízunk abban, hogy az élmények további életük során is megmaradnak, és általuk nemesebbé válnak...
A mai este két főszereplője a zene és a nyelv. E kettő együtt jelentse most azt a kapcsot, amely a távol élő magyarokkal összeköt minket."
Részlet Pécsi Ildikó érdemes kiváló művész szavaiból:
„...Meghatottan jöttem ide, először is azért, mert az én drága gyermekem, aki most már 35 éves, az első osztálytól érettségiig idejárt. Fantasztikus iskolának tartom a Radnótit, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy idehozott bennünket. Másodszor azért is jöttem jó szívvel, mert az a nemes cél, amiért itt összejöttünk nagyon közel áll hozzám..."
Összeállította: Széplaki Györgyné
Az est meghívója és a műsorban fellépő művészek
2005. ősz
Segítség az erdélyi árvízkárosultaknak - Bikafalván
2005. októberében iskolánkban gyűjtést hirdettünk az erdélyi Bikafalva árvíz-sújtotta településének megsegítésére. Téli ruhák, csizmák, takarók zsákszámra érkeztek tanulóink családjaitól, ismerőseitől. Az adományok csomagolását, rendezését a 11. a osztály tanulói végezték. Az adományt két mikrobusz szállította ki Erdélybe. Az iskola mikrobuszát Eich László tanár úr vezette. Segítségünkre volt még Hegedűs Anikó (Hegedűs Dániel 7. b osztályos tanuló édesanyja), akinek saját mikrobusza is megtelt a csomagokkal.
Az utazásról és a csomagok átadásáról Eich Richárd és Hegedűs Dániel 8.b osztályos tanulók számolnak be.
Bikafalván jártunk...
2005. 10. 27-én kora reggel indultuk két, dugig megrakott járművel Bikafalvára. Nagyon hosszú volt az út, de szépséges tájakon át vezetett. Éppen ezért azt hittük, hogy egy hegy lábánál elhelyezkedő kedves, csendes kis faluba érkezünk. Sajnos megdöbbentünk attól, amivel szembetaláltuk magunkat. A megrongálódott házak - elázott, részben vagy teljesen leomlott falakkal -, alámosott, beszakadt utak, kidőlt kerítések, felhalmozódott törmelékek, a víz pusztításának nyomai minden felé...
Találkoztunk egyetemistákkal, akik odaadóan segédkeztek a falut ért természeti katasztrófa okozta károk helyreállításában.
Az iskolánkban összegyűjtött csomagokkal a templomhoz mentünk. A Plébános már a háza előtt várt minket a feleségével és a lányával, akik elmesélték, hogy élték meg a tragédiát.
- A patak lépett-e ki a medréből, az okozott ilyen mértékű pusztítást a faluban?
Nem, hanem a hegyről lezúduló víz mosta el a házakat. Semmi jel nem utalt arra, hogy ez megtörténhet. Egyik pillanatban még nem láttunk semmi különöset, de a következőben már derékig ért a víz. Temérdek állatot vitt el, házakat rongált meg, ezzel megfosztott minket szinte minden javunktól ... - és csak mondta, mondta a történteket. Végtelennek tűnt...
Az egyetemisták és két bikafalvi kisgyerek segítségével kipakoltuk az autókból az adományokat. Amint bevittük az első csomagokat a templomba, láttuk, hogy nincs berendezve, és döngölt földön lépkedtünk.
Nagyon örültünk, hogy segíthettünk a rászorultaknak és - ha szükséges - máskor is szívesen eljövünk.
Hegedűs Dániel, Eich Richárd
2005. nyár
Idén is jó volt az anyanyelvi tábor!
Egy hetet tölthettünk el a Balaton partján, amit természetesen nemcsak a kárpátaljai és a csángó gyerekek élveztek, hanem számunkra is kikapcsolódás volt. A vendégeink 8-10 év körüliek, elevenek, ragaszkodóak voltak, és hálásak minden foglalkozásért. Sokat strandoltunk, röplabdáztunk, olvastunk, meséltünk, kézműveskedtünk, énekeltünk.
Egy hét alatt nagyon közel kerültünk a gyerekekhez, akiknek erre az időre nemcsak "tanáraik" és "segítőik", hanem barátaik és kicsit a pótszüleik lettünk. Néha ugyan fárasztó volt ennyi gyerekre odafigyelni a nap minden percében, de mi sem gondoltuk, hogy végül ennyire megszeretjük őket. Tudjuk, hogy ez fordítva is így volt, ezt főleg akkor érezhettük, mikor az indulás napján az egész tábor , még az egyébként mindig erősnek mutatkozó fiúk is, sírva fakadtak. De sírtunk mi is, még sokáig futottunk a busz után, amivel elmentek. Azóta is sokakkal tartjuk a kapcsolatot, és már több meghívást is kaptunk, hogy látogassuk meg őket nyáron.
Idén sajnos az érettségi miatt nem tudunk menni, de ha bárki szívesen jelentkezne a helyünkre: csak rajta, mert megéri!
Deli Zsófia és Kemény Zsuzsa 12. B